Az ablakon keresztül el-elnéztem a kertben gomolygó ködöt, ahogy egyre sűrűbben ellepi a késő-őszi tájat. A szürkületben elmerülve valami mégis arra indított, hogy kezembe vegyem az addig alig használt fényképezőgépem és belemerészkedjek a félhomályba.
Ellenállás nélkül, ösztönös intenciókkal közeledtem a bokrok és fák sűrűjébe. Engedtem magam behatolni a sötétségbe.
Elkezdett felszakadozni a köd, épp csak annyira, hogy világosság szüremkedett át a bozótos gallyak közt… és ekkor úgy tűnt, magát a fényt indultam keresni. Megjelentek előttem az egyformaságból körvonalazódó csupasz faágak egyedi rajzolatai, a kásás víztócsákban és jéggé fagyott kristályszerkezetekben megcsillanó, a mozdulatlanságban is szinte lüktető buborékok. A megszokott és ismertnek vélt környezet ezer új arcot mutatott.
Ez a megértés azóta is tart.
Portré fotót készítette: Fekete Tibor Kristóf
